Temetkezési szokások

Az ókori Egyiptomban a halottak testét mumifikálták. Alkalmazása során az emberek és a szent állatok testét bebalzsamozták. A szertartás legfõbb értelmét az adta, hogy hitük szerint a test a személyiség fontos része, és a halál utáni élet lehetetlenné válik nélküle. A halott teste és lelke nem válik el egymástól. Ha a test ép marad, a lélek is az lesz. 
Az elsõ múmiák a III. dinasztia korából maradtak fenn. Már az õskorban megfigyelték, hogy a forró homokba eltemetett holttestek nem pusztulnak el, mert a száraz klímájú homok oly módon szigetel, hogy a tetemek nem bomlottak fel, hanem kiszáradtak. Így óvták meg halottaikat. Léteztek vászonba, bõrbe csavart múmiák is, melyek szintén fennmaradtak. Késõbb, amikor már sírokat építettek, a test szabadon érintkezett a levegõvel, és bomlásnak indult. Ekkor kezdõdtek el a kísérletezések, hogy hogyan lehetne megóvni a testet a pusztulástól. Megpróbálták pl. gipsszel borítani és gyantával befesteni, ez a fajta módszer azonban nem bizonyult alkalmasnak. A Középbirodalom idején már sokkal fejlettebb technikákkal kísérleteztek, a holttesteket keleti balzsamokkal kezelték. Igazán azonban csak az Újbirodalom korában vált tökéletessé az eljárás. Ekkora már igen magas szintre fejlõdtek orvosi ismereteik, és a hódító háborúk miatt sok új anyaggal, balzsamokkal is megismerkedtek.Amikor egy ember meghalt, belsõ részeit - az agyat és a zsigereket - eltávolították, a szívet azonban benne hagyták. Az agyat egy görbe vasszerszámmal vették ki az orrlyukakon keresztül, a maradék részt pedig a beleöntött maró anyagokkal távolították el. A tüdõ, belek, máj eltávolítása egy hasi vágáson át történt. A test felsértése vallási szempontból igen kényes mûvelet volt, ezért még a kései korszakban is nem fémbõl, hanem kõbõl készült kést használtak erre a célra. A testüregekbe tartósító anyagokat, például nátront, és csíraölõ savakat öntöttek. A testet általában hetven napig tartották ilyen fürdõkben. Ekképp minden húsos részt radikálisan víztelenítettek, a test zsiradékait pedig szappanosították. A testet pálmaborral lemosták, üregeit illatosított, olajos rongyokkal és illatosított füvekkel tömték ki, fõképp esztétikai okokból.Az eltávolított szerveket külön-külön becsomagolták, és „szent edényekben”, az úgynevezett canopusokban tartósították. A canopusok négy korsó volt, fedõjük koponyaforma, többnyire Horus isten négy gyermekének fejét ábrázolta. Ez a négy isten, az emberfejű Mestha (Emset, Amset), a majomfejû Hapi, a karvalyfejû Tuamutef (Duatmuft) és a sakálfejû Kebhsennuf óvta azután a canopusokat. Õk a halottak védõistenei. Ezeknek volt egy-egy védőistennője is: Amseté Isis, Hapié Nephtys, Tuamutefé Neith és Kebsennufé Selket. Az edényeket és a testet együtt temették el. Maga a sír több részbõl állt. A keskeny bejárat után egy nagyobb szoba következett, melyben festmények, feliratok voltak. A sírkamra általában mélyen a föld alatt volt, egy függõleges kürtõn át lehetett megközelíteni, melyet általában el is torlaszoltak. A gazdagabb sírok több elõhelységet is tartalmaztak. Ezek a helységek nem tükrözték a halál hangulatát, azt az életet próbálták reprodukálni, melyben a halott élt ezelõtt, vagy amilyenben élni szeretett volna. Minél hitelesebb volt az ábrázolás, annál érzékelhetõbb volt a halott számára a túlvilágon. 
A sírkamrákat és a templomok falait hieroglifákkal díszítették, melyeket az „istenek beszédének” tartottak. A piramisszövegek általában varázsigéket és fohászkodásokat tartalmaztak, hogy segítsék a fáraók biztonságos átjutását a túlvilágra.

Halotti edények,canopusok: